2.rész Van olyan hely ahova nem követhetsz...

Sziasztok!:)
Bocsánat, hogy sokáig várattalak titeket, de nem voltam a legjobb passzban mostanság...
Azt hiszem túl estem az első igazi szerelmi bánatomon... Kiderült, hogy a fiú átvert...
Nem is szeretnék nagyon bele bonyolódni a dolgokba! 3 komment után új rész!!!

sok puszi nektek: Hope xx

Miközben olvassátok a 2. részt hallgassátok ezt a zenét és ha, leállt indítsátok újra....

- Liam, ez hosszú történet. Majd anya egyszer elmeséli.- fojtottam vissza könnyeimet.
- Miért Hope? Nagy a gond?- láttam Liam szemében a zavarodottságot.

- Igen Liam, nagy....- ültem fel az ágyamra.
- Nem értelek Hope! Kérlek mond el mi a baj!- ült mellém.
- Emlékszel mikor apa meghalt?- kezdtem bele a történetbe.
- Igen, eléggé ki voltál! Emlékszek, hogy anyukád mindig áthívott hajnalban mert csak én tudtalak lenyugtatni.- ölelt magához.
- Szóval.... tudod akkor voltak ilyen ájuldozásaim...rosszul léteim...- nyeltem egyet.
- Igen, eléggé megijesztettél! De hála isten azok csak azért voltak mert eléggé sokkolt apud halála...- gondolt vissza.
- Azok nem azért voltak... az igaz, hogy apa halála miatt alakult ki ez a betegségem, de nem a sokk miatt..- hallgattam el.
- Akkor?- láttam szemeiben a félelmet.
- Én.... Liam...- zokogni kezdtem.- Nem, nem tudom egyszerűen képtelen vagyok elmondni!- bújtam hozzá.
- Hope!Hope nyugi!- ölelt magához.- Ne sírj! Mond el szép lassan és nyugodtan.

- Liam, én bulémiás vagyok!-válaszoltam neki miután lenyugodtam.

A hír hallatán teljesen ledöbbent. Maga elé bámult és hosszú percekig nem szólalt meg.

- Ez biztos?- szólalt meg remegő hangon.
- Jövő héten megyünk egy újabb vizsgálatra.- néztem magam elé.

- Akarod, hogy elkísérjelek?- ölelt meg.

- Igen!- öleltem vissza.

- De akkor valami klinikára mész, hogy nagyon messze leszel tőlem?- hallgatott el.- Tudd, hogy bármilyen messzire is mész én minden hova követni foglak.

- Nem Liam, nem klinikára és ide nem követhetsz!- megint elérzékenyültem.

- De én még a világ végéig is követnélek!- szorított magához.

- Tudod Liam, ide nem tudsz velem jönni!- sírtam el magamat.

- Hope, mi az a hely ahova nem tudlak követni?- nézett rám Liam gyanakvó tekintettel.

- Liam, azért ez az utolsó nyaram mert.... mert 3 hónapom van vissza.... most már csak kevesebb mint 91 nap és én... és én nem én már nem fogok többet a szemedbe nézni többet már nem foglak tudni megölelni többé már nem hallhatom a hangodat....többé már nem lehetsz az enyém Liam!- néztem szemébe.

Liam teljesen összetört. Hosszú csönd és ridegség töltött be a szobát. Liam szája kinyílt mondani kart valamit, de nem tudott megszólalni. Tudtam, hogy hatalmas fájdalmat és lelki sokkot okoztam neki.

- Hope...- hallgatott el. - Hope te nem halhatsz meg!! Te nem!!- sírta el magát.- Te nem! Te nem halhatsz meg!!  Te vagy a mindenem Hope!  Még csak most kaptalak vissza! Nem, nem veszíthetlek el! Nem azt nem engedhetem!! Te a másik felem vagy! Nem, képtelen vagyok elengedni téged!!- szorított magához. Könnyei mint a megáradt patak folyt le arcán vízesés képében. 

Sokáig sírtunk majd egymás karjaiban nyugodtunk le hosszú perceken keresztül nem szóltunk egymáshoz csak öleltük egymást.

- Liam ne sírj kérlek! 91 nap. Az tudod mennyi idő? Rengeteg - nyugtattam az ölembe fekvő néha gyermekded fiúcskát.

- És még milyen sok lehetne Hope! - birizgálta a nadrágomból kilógó oda nem illő cérnát.- De mindent megteszek annak értekében, hogy ez a nyarad, az utolsó nyarad, legyen a legszebb és a legjobb!- nyomott egy puszit arcomra.

- Abba biztos vagyok Liam! Abba biztos...